Sok sport vágyik arra, hogy népszerűbbé váljék, széles körben elterjedjen, mind többen elkezdjék űzni. Némelyiknek ez sikerül is. De a népszerűség állapota csak akkor lesz tartós, ha az adott sport át tud lépni a belterjességből az üzemszerű működés állapotába. Márpedig a kettő között jókora szakadék tátong.

Emlékszel a Gyalog galopp c. filmben az örök kárhozat szakadékára, és felette a halál hídjára? Ha nem emlékszel, itt egy kép róla, majd a teljes jelenet videón:

Amíg kicsi egy sport, vagyis nem akarunk átkelni a túloldalra, viszonylag könnyű az élet. Mindenki ismer mindenkit (bár sokszor nem feltétlenül szimpatizálnak egymással az emberek, sőt, rémesen tudják utálni egymást a szereplők, hiszen kicsi a torta, amelyen osztozni kell, vagy mert az egyes szereplők gátolják egymást az önmegvalósításban. Vagy, mert idehaza ez jól megy nekünk: még csak 5-en vagyunk, de máris hatfélét gondolunk...), a dolgokat könnyű megbeszélni egy-egy meccs/torna után, alatt, közben, egy sört kortyolgatva.

Eleinte mindenki lelkes, de még utána is az a jellemző, hogy az adott sportot űzők legtöbbje a „szent őrült” kategóriából kerül ki (vagy, nevezhetjük evangelistának is, ha kevésbé pejoratívan fogalmaznánk). Ezek azok az emberek, akik rém lelkesek, rengeteget hajlandók áldozni az adott sportért, és jellemzően a sport tölti ki a szabadidejüket. Felszerelést cipelnek, edzést tartanak, maguk is űzik a sportot, néha nyilatkoznak, bemutatókra járnak, és még sok minden, ami a sport műveléséhez, életben tartásához kell. Szerelemből csinálják, ennek megfelelően gyakran bizony lelkes amatőrök. Legalábbis, ami a sport menedzsment részét illeti.

Éppen ezért ilyenkor van az, hogy nem gond, ha nincs meg hónapokra előre a versenykiírás, hiszen a „szent őrültek” úgyis ugranak, ha kiderül, hogy jövő hétvégén meccs van. Ilyenkor nem gond, ha a szervezés döcögős, hiszen a „bennfenteseken” kívül úgy sincs ott senki, őket meg nem zavarja pár kisebb zökkenő, hiszen a sport mindennél fontosabb.

Valahol kellemes ez az állapot: megvan a barátságos langymeleg, eldöcögnek a dolgok, fenntartjuk a barátságosság látszatát. És valahogy csak lesz: ha másként nem, megoldjuk, hiszen eddig is mindig megoldottuk. Ja, hogy nem profin? Kit zavar?

A gond az, hogy rengeteg sportszervezet reked meg ezen a szinten. Azután, a "szent őrültek" kiöregedésével, vagy pl. családi állapotuk változásával (gyerekeik születnek mondjuk, vagy olyan munkájuk lesz, amely nem hagy nekik szabadidőt) elkezdődik a hanyatlás.

És akkor jön a felismerés: terjeszkedni kéne, új embereket kellene bevonni. Át kell kelni az örök kárhozat szakadékán. Hátha a túloldalon megtaláljuk a Szent Grált.

Ekkor jön törés. A sport népszerűbbé válásával új szereplők jelennek meg a színen. És kellemetlen kérdéseket tesznek fel. Mint a fenti videóban a halál hídjának őrzője. Játékosok, akik nem a régi viszonyok között szocializálódtak. Edzők, akik nem feltétlenül „szent őrültek”, mert van más sportban is tapasztalatuk, és ezért színvonalat várnak el. De legalábbis kiszámíthatóságot. Szülők, akik más sportokban hozzászoktak (jó esetben) ahhoz, hogy egy verseny profin meg van szervezve. És végül, de talán legfontosabbként, testnevelők, akik elvárják, hogy tudják hónapokkal előre az időpontokat, mert más versenyeik is vannak, amelyekkel egyeztetniük kell az adott sportág naptárát. Meg hát náluk a gyerekek összerántása sem megy egyik napról a másikra.

A sport ilyenkor két dolgot tehet: az egyik (és ez a leggyakoribb), hogy elkezd fújni az újonnan jöttekre. Elkezd haragudni rájuk, mert más szabályok szerint élnek, felforgatják a jól bevált működést, és más elvárásokat támasztanak a szövetségi emberek felé.

A negatív reakció megérthető, hiszen macerásabb lesz az újaktól az élet. Új skilleket kell tanulni, új szemmel nézni a működésre. Ugyanakkor, ez a viszonyulás el nem fogadható, hiszen pontosan ellentétes a népszerűsítéssel. Az újoncok igen hamar megérzik, ha nem szívesen látott vendégek, és vagy forradalmat indítanak, ami nagy viharokat hoz, vagy pedig veszik a kalapjukat, és lelépnek. És akkor a sportnak marad a jó kis langymeleg mocsár.

A másik, lehetséges reakció a szervezetfejlesztés, az ügyfélközpontúság elterjesztése, az ügyfelek fejével gondolkodni kezdés, a működési folyamatok megfogalmazása, bevezetése, a teljesítmények mérése. Egy szóval, a professzionalizálódás. Ami mindig felülről kell, hogy induljon. Igen, egy királynak értenie kell mindenhez, többek között a megújuláshoz is (meg a töketlen fecskékhez).

Sajnos, tapasztalataim szerint ez a ritkább eset. Nem csoda, hogy olyan kevés sport tudja igazán eredményesen átlépni a belterjesség és a népszerűség közötti szakadékot. Pedig nem ördöngősség (csak sok munkával jár), és vannak szakemberek is, akik segíteni tudnak abban, hogy a szervezetfejlesztés gördülékenyen végbe menjen, és pozitív eredményt hozzon.

A te sportod hogy áll e téren? Van, aki segítsen, hogy jól felelj, ha oda jutsz, hogy válaszolnod kell? Vagy lezuhansz a szakadékba?